March Vibes
Görgess le, ha magyarul szeretnéd elolvasni ezt a cikket. Scroll down for Hungarian.
I have always admired people who are able to come up with instant answers, and when you ask them things like “what do you like to do in your free time?” or “what’s your hobby?” they immediately snap back and say “Travelling”.
Just the other day I was fascinated and full of envy when I read a story about a popular blogger – whose favourite hobby is guess what: travelling – who was going on and on about her adventures when the battery of her mobile phone went dead during one of her trips to London which forced her to get around the city with the help of a paper map (OMG) for a whole day!! Her breath-taking story gave me inspiration and I swore a solemn oath that whenever my next trip comes up I will enjoy every single minute of it, no matter what!
And the long awaited day has come at last! After hours of struggling with each other, my suitcase was indignantly waiting in the doorway for us to get going. I did not give in to its negative attitude. I was walking toward the train station with reckless abandon when I suddenly realised that I left my passport at home. No panic! I turned in my tracks and carried my still sulking suitcase up to the third floor. With a movement of my hand I tore open the zipper on the suitcase because I was absolutely certain that I put the keys to my apartment into that certain pocket; I nonchalantly placed my clothes on the doormat when I noticed my keychain merrily winking at me from my coat pocket.
I remained calm as I charged through the door, collected my passport and jogged back to Zugló (pronounced as “Zooglow”) Railway Station where I was once again all set for THE JOURNEY to begin! Zugló station is simply beautiful and anyone who denies that or says the opposite is mistaken. There is something solemnly, poignantly pathetic in the station building which is almost hidden in the loving embrace of two tracks running parallel; the building somehow connects and binds the two railroad tracks that are like the railroad version of Tristan and Isolde, the lovers who can never unite.
My train is late. It is freezing cold so I decide to buy some tea. The buffet brings back old and long forgotten memories. There is a smile on my lips as I am sipping the tea which is full of sugar and the plastic cup is so hot, it nearly melts on my hand. My runaway thoughts are suddenly rounded up by the whistle of a railroad engine. My train is leaving in a moment. The trip could not last longer than let’s say a quarter of an hour. I hardly have time to notice that in the meantime I have already hopped from the train onto the number 200 bus which takes me straight to the airport entrance.
I must be in a hurry, boarding has already started but I refuse to panic. When I reach the security gate I nonchalantly throw my suitcase onto the conveyor belt together with my coat and boots, and as I am extracting my laptop from inside my bag I defiantly drink the half litre of water that I brought along; I am unpacking the liquids that are already packed in tiny plastic bags and then I fly through the gate with the ease and grace of a real ballerina. On the other side they tell me that I should go back for another round. I am feeling a bit ashamed while I am emptying my pockets and walk through the gate once again. I am slightly surprised when I notice the beads of sweat around my temples. No stress please! I gather up my stuff and I’m already on my way to the boarding gate. They were only waiting for me, I was holding up the flight. The stewardess gives me a reproachful stare and a phlegmatic greeting. As I proceed down the aisle I can feel the inquiring glances on my face and I hear somebody whispering a malicious remark. I finally settle down in my seat and start to smile: yes, now I can say as well that I have a hobby. Travelling is great!
Happy March vibes to all of you!
Maja Tiborszky
Editor in chief
Zugló Train station / Zuglói vasótállomás 🙂 Photo: Vibes
Csodálom azokat az embereket, akik arra a kérdésre, hogy „Mit szeretsz a szabadidődben csinálni?” , vagy „Mi a hobby-d?” hezitálás nélkül rávágják: Imádok utazni. Bámulattal és egyben irigykedve olvastam a minap egy magazinban egy népszerű blogger lebilincselő beszámolóját – akinek, az utazás a hobbyja – arról, hogy micsoda kalandokon ment keresztül, amikor egy londoni kirándulása során lemerült a mobiltelefonja, és egy egész napon keresztül papír alapú térképpel (!!) kellett közlekednie. A lélegzetelállító történet ösztönzőleg hatott rám: elhatároztam, hogy a következő utazásom minden egyes pillanatát élvezni fogom, ha törik, ha szakad!
Eljött a várva-várt nap. A bőröndöm – miután több órás harcot vívtunk egymással – sértődötten várta az ajtóban, hogy elinduljunk, de nem engedtem, hogy lelombozzon a negatív hozzáállása. Önfeledten ballagtam a vonatállomás felé, amikor rádöbbentem, hogy otthon hagytam az útlevelem. Semmi pánik! Sebtiben visszafordultam és hat Ohm kíséretében felcipeltem a még mindig duzzogó bőröndöt a harmadik emeletre. Egy kézmozdulattal feltéptem a koffer cipzárját, mert biztos voltam benne, hogy odatettem a lakáskulcsot; a ruháimat egy laza, de elegáns mozdulattal a lábtörlőre helyeztem, amikor a kabátzsebemből huncutul kikacsintott a kulcscsomóm.
Higgadtan berontottam az ajtón, felkaptam az útlevelem, és kisvártatva már újra úton voltam a Zuglói állomás felé, ahol végre-valahára kezdetét vehette AZ UTAZÁS. A Zuglói vasútállomás egyszerűen szép, aki ennek az ellenkezőjét állítja, az téved. Van benne valami megrendítő, valami magasztos, ahogy a két egymással párhuzamos vágány ölelésében megbújik az állomás; összekötve a két magányos sínpályát, akik, mint a vasúthálózat szerelmes Trisztánja és Izoldája, soha, de soha nem lehetnek egymásé.
A vonatom késik. Nagyon hideg van, ezért úgy döntök, hogy veszek egy teát. A büfé régmúlt korokat idéz fel bennem. Elmosolyodom, ahogy kortyolgatom az agyoncukrozott teát, miközben a tűzforró műanyagpohár szinte ráolvad a kezemre.
Elkóborolt gondolataimat egy csilingelő vasutas fütty tereli össze. Már indul is a vonatom. Az út nem lehet több mint negyed óra. Szinte észre sem veszem, de már át is szálltam a 200-as buszra, ami egyenesen a reptér bejáratához visz. Sietnem kell, már elkezdték a beszállítást, de nem esek pánikba. A biztonsági kapunál játszi könnyedséggel feldobom a bőröndömet a futószalagra, ledobom a kabátom és a csízmám, kitépem az övem a nadrágból, kiveszem a laptopom, csakazértis megiszom a fél liter vizet, amit véletlen hoztam magammal, kipakolom a kis zacskóban előkészített folyadékokat, majd egy balerina könnyedségével röppenek át a detektoros kapun. Visszatessékelnek, picit szégyenkezve kiürítem a zsebeimet és újra átmegyek a kapun. Meglepetten észlelem a halántékomon gyöngyöző verejtékcseppeket. Csak semmi stressz! Összeszedem a cuccaimat, és már rohanok is a beszállító kapuhoz. Már csak rám vártak, a légi utaskísérő szemrehányóan az órájára pillant és egykedvűen üdvözöl. Ahogy végighaladok a kabinon, érzem a fürkésző tekinteteket az arcomon, fél füllel hallom, ahogy valaki rosszalló megjegyzést tesz. Leülök a helyemre és elmosolyodom: most már nekem is van hobbym. Utazni jó!
Boldog márciust kívánok mindenkinek!
Tiborszky Maja
Főszerkesztő
